A Koda Reki 2011. január 31.-én jelent meg. Az elmúlt 10 év mélypontjairól és a szárnyalásairól beszél.
Koda Reki
Koda Kumi története
1982-2010
10 év elmúlt
Amióta elkezdtem énekelni mint Koda Kumi,
És ahogy folytattam az éneklést, megtanultam valamit:
"Az élet nem könnyű."
Ez nem csak velem van így. Mindenkinek vannak fájdalmas napjai.
Olyan sok ember van
Akik kimutatják a fogukat és folyamatosan harcolnak.
Bár néha előfordulhat, hogy nem tudod folytatni.
De kérlek nézz körül az ilyen időkben.
Mert "valami fontos" biztos van az oldaladon,
Ami széttárt karokkal támogat téged.
Ez a könyv az eddigi utazásomról szól
És azokról a pillanatokról, amikor könnyet hullajtottam.
Teljes szívemből imátkoztam.
Azok, akik olvassák a könyvet,
Ösztönözve lesznek és mosolyogni fognak.
Koda Kumi
2011.02.02.
A zene minden, amim van,
De az enyém.
Azokon a napokon, mikor az élet bántott,
Az álmatlan éjszakákon,
A zene mindig ott volt az oldalamon
A zene erősen kapcsolt
Sok emberhez.
Koda Kumi bőrében énekeltem
Immár 10 éve.
Sok pont az éneklésben vált
Az álmommá, a munkámmá
Ez is fájdalmat okozott
De most, még egyszer, úgy érzem:
"Imádok énekelni. Imádom ezt a szakaszt."
Gyökerek: 1982-1999
Amíg Koda Kumi művésszé váltam...
Mikor gyerek voltam, részem volt egy "felejthetetlen látványban". Ez az volt, hogy sok felnőtt gyűlt össze egy helyen. Mivel fogyott az alkohol, a hely egyre elevenebb lett és az emberek kérték az anyámat "kérlek énekelj" vagy "akarom hallani ezt a dalt". Mikor a mamán félénken felállt, felkapta a mikrofont és elkezdett énekelni, a felnőttek, akik eddig beszéltek, most elhallgattak és őt nézték. Egy másodperc alatt, mindenki csatlakozott a dalhoz. A taps közepedte azt gondoltam: "Az éneklés tényleg nagyszerű, huh? Meg akarok próbálni énekelni, ahogy az anyám, és megmozgatni az emberek szívét." Ez volt az, ami mindent elindított.
A mamám egy fiatal anyuka volt. A női barátainak még nem voltak gyerekei, szóval mindenki "lányaként" nőttem fel. Anya és a barátai imádtak énekelni. A házunkban találkoztak és ott beszélgettek. Az a mondat, hogy "Menjünk karaokézni." mindig elhangzott (nevet). Ők elsőnek a 'Koi no Bakansu'-t énekelték Peanuts-tól, majd sok más dalt harmóniában. Emlékszem, hogy én és Misono utánoztuk őket, és tényleg keményen gyakoroltunk.
Ha anya volt az oka annak, hogy énekes lettem, akkor ő volt a tanárom is. Az emberek még mindig gyakran mondják nekem "Az énekhangotok hasonlít."
Minnél többet énekeltem, az érzés, miszerint "Azt akarom hogy több ember halljon meg" egyre nőtt.
Az első meghallgatásom után a harmadik évemben a középiskolában, sok egyéb meghallgatásra is elmentem. Szinte mindig elutasítottak. Sokszor kaptam elutasítást a pályázó szakaszban...De ami mindig lökött előre, az az "alaptalan önbizalmam" és a "biztosan jól énekelek" volt (nevet). És a végtelen szeretet, amit a családomtól kaptam, akik sosem ellenezték a választásom és mindig vigyáztak rám. Én alaptalanul fenn tudtam maradni az apámnak és az anyámnak köszönhetően. Mikor el voltam keseredve, a mamám mindig ezt mondta nekem "Kuu-chan, te tényleg tudsz énekelni." És apa boldogan mosolygott, mikor hallott énekelni. El voltam kényeztetve, igaz? (nevet). De az elkényeztetésnek köszönhetően, most itt vagyok. Most, mint egy felnőtt, igazán hálás vagy a szüleimnek.
Mindig a második helyen voltam a meghallgatásokon.
Még az Aves Trax-nél is, akik elindították a debütálásom, a második helyen voltam.
Úgy gondoltam, ez azért van mert csak az "első helyet" nézem.
Az éneklési karrierem ezen a gondolkodásmódon alapszik:
"Én akarok az első számú lenni egy nap. Egy nagy művész akarok lenni."
Év: 2000
Egy év tanulás után, végül eljött a debütálásom.
Az előkészítő órák a debütálásomra egy évet vártak rám, amikor én lettem az avex dream 2000 második helyezettje. A debütálásom eltört volna, ha úgy ítéltem volna meg, hogy "fennakadás nélül" ebben az időszakban. Ez egy fontos időszak volt mikor éppen arról döntöttek, hogy debütálhatok-e, ezért eljöttem Kyoto-ból Tokyo-ba, hogy órákat vegyek minden hétvégén. Mindenesetre, az EXILE Hiro-san-ja volt a tánctanárom akkor.
Az, ahogyan töltöttem azokat a napokat, meghatározta azt, hogy milyen művész vagyok? Nem töltöttem szorongással vagy ilyesmivel (nevet). Mert egy félelmet nem ismerő középiskolás lány voltam akkoriban. 500.000 yen pénzdíj fejében, étterem-áruházakban ettem, és bár ez nem befolyásolta azt, hogy debütálhatok-e vagy sem, de én naívan azt gondoltam "Ha sok órát veszek, az azt jelenti hogy engednek debütálni, nem igaz?" (nevet). Igazán élveztem azokat a napokat Tokyo-ban. A munkatársaim aggódtak, mikor látták hogy ilyen vagyok.
Valójában, a főnököm ezzel fenyegetett: "Nem tudom még hogy debütálhatsz-e." pedig ott volt a CD-m a polcán (nevet).
A TAKE BACK forgatása alatt senki sem mondta el nekem, hogyan is folyik egy forgatás, én csak álltam a kamera előtt tanácstalanul (nevet). Igazából, a debütálásom már rég el volt döntve, de én erről nem tudtam, és így nem éreztem magam biztonságban és azt gondoltam "Ez a szám lesz eladáson?" (nevet). Mikor megláttam az üzletekben a CD sorozatomat, úgy éreztem "Tényleg debütáltam". Emlékszem még, milyen izgatott voltam.
Mivel nem ismertem a félelmet, nem tudtam milyen is az igazi világ. Megmozdítva az alaptalan bizalmam, felszínesen így gondoltam "debütálni az Avex Trax-nál=eladás!!". Szerencsére, a dalom az Amerika billboard listán magas helyet ért el. 2000. december 6.-án az életem látványosan elkezdődik, mint művész, nos, ez volt a terv (nevet). De az élet nem ilyen kedves..
Ettől a ponttól kezdve, Koda Kumi hosszú és magányos évei elkezdődtek.
Év: 2001
A szakadék miatt az álma és a valóság között, nagyon meghízott!!
Minden rosszul ment...
Elkezdődtek a "téli évei"
Közvetlenül a debütálás után, a híres "Koda Kumi elhízás" megtörtént (nevet).
45 kg voltam a debütálásomkor, de kevesebb mint egy év alatt felszedtem 8 kg-t!! Fogyókúráztam amíg el nem értem az álmom, de mikor végül debütáltam, hanyagul azt gondoltam "már rendben van". Ez volt a legnagyobb hibám (nevet).
Eddig úgy csináltam, mintha minden vicces és csak játék lett volna, de...az igazat megvallva stesszeltem és aggódtam nagyon.
A cég küldött pénzt és támogatott engem, de a debütáló dalom nem lett sláger és nem lett következő kislemezem. Bűntudatom volt, amiért nem tudtam megfelelni a munkatársaim elvárásainak. Szánalmasnak éreztem magam, mert semmit sem tudtam tenni... És mintha a sérüléshez adnának még egy sértést, szerte az országban kellett klubbokba járnom énekelni. Mostmár hálás vagyok ezért, mert ez segített felnőni, mint művész, de akkoriban kemény hatást gyakorolt rám. Nem tudtam alkalmazkodni az éjszakai élethez.
A valóság meg sem közelítette az "ideálisat". Fájdalmat okoztam magamnak. Fiatal voltam, és ettem, hogy elűzzem a stresszem és az aggodalmaim.
A cégnél valaki úgy hívott, hogy "az egyik az Avex három kövérje közül" és úgy éreztem, az emberek azt mondják nekem "fogyj le, fogyj le" minden egyes nap... "Azt akarom, hogy a dalaim elérjenek mindenkihez" "olyan dalokat akarok énekelni, amik megmozgatják az embereket" , ilyen gondolataim voltak amíg kicsi voltam, de a klubbok színpadán állva nehezen ért el bárkihez is. Alig voltak hallhatóak...
De minden egyes alkalommal, mikor úgy gondoltam "állítólag ennek nem így kéne történnie" és összetört a szívem, az a néhány fan aki eljött hogy megnézzem engem és a fan levelek támogattak.
~Mégha ez csak néhány ember is, de a dalaim elértek valakihez~
Az a kis darab remény támogatott engem abban az időben és bizalmat adott.
Gyakran meglepem az embereket azzal, hogy valami váratlant csinálok, de valójában, én igen negatív vagyok. De mindig is rossz voltam abban, hogy kimutassam a szomorúságom. Még mindig én vagyok. Mindig próbáltam "a pozitív Koda Kumi" lenni az emberek előtt. Mégha ez nem is mindig működött (nevet).
Ha esélyt adok a negatív érzéseknek,
A szívem elérné a mélypontot.
Épp ezért, ha úgy érzem, éppen esélyt adnék nekik
A negítavot átállítom pozitívra!!
Ez az a technika, amit tanultam végül.
Mikor már úgy tűnt, nem tudom elfogadni a kövér önmagam, elkezdtem énekelni "Jennifer Lopez"-t magamnak, mikor már festettem magam, és azt mondtam "csinos vagy!" a tükörnek, mielőtt színpadra álltam volna (nevet).
Mikor úgy éreztem, feladom az álmom,
Mindig azt mondtam magamnak:
"Az álmom biztosan valóra válik"
"Mindaddig, amíg nem adom fel, egy nap valóra fog vállni"
Ha folyamatosan pozitív szavakat ismételgetsz, a negatív érzéseidet sejtelmesen átveszik a pozitívak!! Bizonyítékként: a munkatársaim azzal fenyegettek, hogy a COLOR OF SOUL PV-T beteszik egy anime-be, ha nem fogyok le, de még mindig őszíntén abban hiszek, hogy "nem vagyok olyan kövér, igaz?" (nevet).
Év: 2002
Végül a saját két lábamra álltam és kezdtem el sétálni magamtól: a második év a debütálás után
Túl sok dolog volt, amit nem tudtam. Én csak kiálltam a színpadra és kiénekeltem a szívemet.
"Bármilyen dal jó"
Aggódtam, és úgy éreztem, veszítek, nem volt időm gondolkodni. Csak kétségbeesetten jártam azt az utat, amit a munkatársaim már lefektettek előttem.
Így töltöttem a debütálásom első évét.
"Milyen művész akarok lenni?"
"Milyen fajta zenéket akarok megosztani mindenkivel?"
A második évemben már lassanként elkezdtem gondolkodni ilyenekről
Milyen művész is lesz Koda Kumi
Ami kiváltotta, az a húgom, Misono debütálása volt.
Lehetetlen volt bármit is elérnem a debütálásom után, nem volt önbizalmam, mint művész.
"Így gondolom, de vajon én vagyok a rossz?"
"Azt hiszem így kell mennie, de attól hogy mindenki ezt mondja, tényleg így kell legyen?"
Nem tudtam kifejezni a gondolataimat rendesen.
Mikor megláttam Misono-t a munkában, ő nyíltan kimondta a véleményeit. Mielőtt még debütált, a magazinokat nézte és azt mondta "Ilyesmit szeretnék viselni". És ezt elmondta a munkatársainak és a stylist-nak. Könnyedén tudta azt mondani hogy "igen" vagy "nem", mert neki tiszta képe volt arról, milyen művész is szeretne lenni... Az, hogy láttam Misono-t ilyennek, tényleg inspirált.
Akkoriban nappali tagozatos voltam. Rengeteg DVD-t megnéztem külföldről, és ellenőriztem, hogy az emberek milyen zenéket szeretnek. Elkezdtem nem csak arra gondolni, hogy én milyen zenéket szeretek, hanem arra is, hogy az emberek mit szeretnének hallani.
Elkezdtem magamtól gondolkodni, végül a saját lábamon mentem a saját utamon...Így néztem szembe a második évvel.
Év: 2003
Mikor beléptem a harmadik évembe mint művész, még mindig nem adtam ki slágerszámot. De az is lehetőséget teremtett számomra, mikor a Final Fantasy X-2 producere azt mondta: "Olyan embert akarok használni, aki még nem híres, de ő "a jövő" művésze." Kiválasztott dalt kaptam, hogy énekeljem el a népszerű játékhoz. Kizárt, hogy nem fogja vonzani a figyelmet!! Épp ezért:
~Ha ezt a dalt nem értékelik, az azt jelenti, hogy nincs meg bennem az, hogy művész legyek. Ha ez történik, fel fogom adni.~
Megfogadtam magamban. A dal, ami eldöntötte a sorsom,a Real Emotion volt.
A Real Emotion a harmadik helyezést érte el az Oricon listáján, köszönhetően a Final Fantasy-nak. Ez volt az első slágerdalom. Akkor úgy éreztem "Végre ez is eljött" (nevet). "Amint az emberek meghallgatják a dalomat, érdekelni fogom őket" Ebben hittem, amíg haladtam előre. Ezért, abban az időben, múló reményem elszállt és azt mondtam "ennek a dalnak köszönhetően a dolgok biztosan meg fognak változni".
De a valóság megint nagyban különbözött, mint az álmaim...Bár a második albumom "eggyé nőtt" mert közvetlenül a Real Emotion után jelent meg, a 8. helyezést érte el az Oricon listáján, az összes single amit ezután adtam ki, kívül esett a top 10-en. Amiért a reményeim túl magasak voltak, lent lenni tényleg nagyon kemény volt.
"Nem tudok magamtól létrehozni egy slágert."
Ezt éreztem, és depressziós voltam napokig. De lassan így gondolkodtam:
"Egy nap olyan művész leszek, akiről az emberek így vélekednek: 'Koda Kumi bár nem adott el túl sok mindent, de sokat köszönhetünk neki!!"
Bár csak harmadik voltam a saját erőm miatt, de a harmadik hely is eltöltött némi bizalommal. Eldöntöttem "ezaz, újra mindent bele fogok adni". Megfogadtam magamnak, hogy továbbra is az álmom felé fogok futni.
"Ha ez a dal nem fog elkelni, feladom"
Év: 2004
4 év után "Koda Kumi" végül megszületett!!
Abban a pillanatban futott be először a Crazy 4 U, és úgy éreztem:
"Ez az a dal, ami Koda Kumi-t szimbolizálja."
Innentől lassacskán kezdtem hangot adni a véleményeimnek, és magamtól kezdtem el kiválasztani a zenéket, de a Crazy 4 U volt az első, amikor ilyeneket mondtam hogy "Ezt akarom viselni" "Így akarok táncolni" "Ilyennek akarom a PV-t" a munkatársaimnak és magamtól találtam ki mindent.
Egy szexi és király nő.
A táncelőadás káprázatos.
Kipróbálni dolgokat amiket más művészek eddig még nem tettek.
Olyan fajta szórakozást csinálni, amit csak én tudok nyújtani...
A művész, amit Koda Kumi képvisel, végre kitisztult.
A Crazy 4 U az a dal amit Koda Kumi csinált!! Amikor visszanézek az évekre 2003-ig, tele voltam lelkesedéssel, de nem volt tiszta a cél. Ezért is volt olyan nehéz. Talán azért nem volt eredmény, mert az az én, aki énekel, elveszett?
A köd a szemeim előtt kitisztult és az út amin járnom kéne láthatóvá vált. Az éneklés sokkal szórakoztatóbbá vált ennek köszönketően. Minden nap úgy éreztem "Tényleg azt csinálom amit szeretnék" és válaszul ezekre az érzésekre, a LOVE&HONEY az Oricon listáján a 4. helyen végzett. Több rajongó jött el a koncertjeimre és a rajongói levelek száma is nőtt. Lassan kezdődött, de úgy éreztem végre elismertek.
De még mindig csak "újszülött" voltam abban az időben, és ez a hibák és próbák időszaka volt. Bár a Cutie Honey inkább magára vonta a figyelmet, elárasztottak kritikával, hogy ugyanaz a ruha volt rajtam mint a Music Stadion-on, ennek eredményeképp az értékelésem ismét csökkent, csakúgy, mint a Real Emotion-nal, és levertek az olyan gondolatok hogy "már megint?"... Nem minden volt jó és egy csomó incidens miatt mérgesek voltak rám. Sokszor szorongtam es olyan gondolataim voltak, mint "Ez az a hely ami jobb lesz a célnak?" "Ha igen, akkor valamit rosszul csinálok?".
Még így is
A saját stílusomban akartam hinni
Amit olyan sok időbe tellett megtalálnom,
Nem számít mit mondanak más emberek.
Nem akartam feladni.
Nem akartam átirányítani magam.
Általában könnyen megijedek, de most először a saját ötleteim szerint haladtam.
Tudtam hogy 2004 egy nagy előrelépés lesz számomra. Imádom azt az embert akivé váltam.
Év: 2005
Az álmok biztosan valóra válnak egy nap!!
"Örülök hogy nem adtam fel."
Teljes szívemből így gondoltam.
2005 az az év volt, amikor választ kaptam mindenre, akármit csak megjelentettem, és magabiztosabb lettem. Miután évekig küzdtem a "téli éveimben", végre láttam a csillogást a reflektorfényben... Így éreztem akkoriban. Ezért nem számított, mennyire fáradt voltam a megnőtt munkateher miatt, végtelenül szórakoztató volt!!
Az új dalaim egymás után a slágerlisták élén voltak.
Zenei műsorokba hívtak meg
És női magazinokban szerepeltem.
És, ami a legfontosabb, az emberek elkezdték hallgatni a zenéim...
A táj, amit elképzeltem álmomban
A szemeim előtt bontakozott ki!!
Minden egyes nap mintha egy álom lett volna (nevet).
Ez az év tele volt végtelen számú vidám eseménnyel, de engem az tett a legboldogabbá, mikor meghívtak a Record Awards-ba és Kouhaku-ba először. A díj elnyerése miatt, és hogy rangom volt, úgy éreztem, végre vissza tudok fizetni mindenkinek mindent, aki támogatott engem.
Azok, akik első helyen álltak az "emberek akik támogattak engem" listán, a szüleim voltak. A ruháim és az előadásaim "ero-kakkoi"-ként debütáltak mikor népszerű lettem. Büszke voltam erre a címre, de sokszor a "kakkoi" elveszett, és csak úgy beszéltek rólam hogy "ero"... a szívem fájt mikor ilyesmi történt.
"De anyu és apu nem fogja rosszul érezni magát emiatt?"
Én voltam az aki a szexi és menő stílust választottam, de őszintén, bűnösnek éreztem magam amikor a szüleimre gondoltam. Szóval mikor láttam hogy a szüleim örömmel mosolyognak, képes voltam így gondolkodni "Örülök hogy megragadtam ezt a stílust." teljes szívemből elsőnek.
Mintegy 14 év telt el mióta felvételiztem
És 5 év a debütálásom óta...
Sokáig tartott elérni az álmaim. Mikor visszanézek az útra, amit megtettem, eszembe jut, hogy az álmaid valóra váltása nem egy könnyű dolog. De pontosan ezért, mert tudom hogy milyen nehéz is ez, úgy gondolom "soha ne add fel az álmaid". Szeretném ezeket a szavakat küldeni a mostani énemnek és mindenkinek:
"Az álmaid valóra válnak egy nap
Ha folyamatosan küzdesz az álmaidért, biztosan valóra válnak.
Így kérlek, soha ne add fel az álmaid!!"
Év: 2006
Soha nem látott "ero-kakkoi"
Nem igazán tudtam elhinni
Nem éreztem igazinak
A 2006-os év örömmel telt el. A "12 Single Projekt"-em összes single-je az Oricon lista top 10-ébe került. A második best albumom, a "BEST ~second session~" is felkerült a slágerlistára. És számos díjat kaptam. Szintén ekkor adtam ki az első fotó könyvemet... Ez az év új kihívásokkal telt el.
De mikor visszanézek arra az időre, minden napom elfoglalt volt, és nem tudok már emlékezni a kis dolgokra... Ez tényleg nehéz lehetett a munkatársaimnak, de az életemre nézve is. Mikor az időbeosztásom szerint ment a napom, azt gondoltam "Ah, milyen egy sztár menetrend" (nevet). És egyre több dolgot javasoltam, mondván "Ezt akarom csinálni" "Azt akarom csinálni". Így a terhelés még jobban megnőtt (nevet).
A "téli éveimben" az emberek azt mondták "ez még túl korai neked" mikor elmondtam mit szeretnék csinálni. Ezért voltam olyan boldog, mikor meg tudtam csinálni azokat a dolgokat amiket akartam. Vajon a körülmények megváltoztak mikor magamra vontam a figyelmet? Én megkaptam a "sztár menetrendet" ahogyan arról a múltban álmodtam, de nem voltam tudatában annak a ténynek hogy én egy "sztár" vagyok (nevet).
A szabadnapjaimon szerettem volna elmenni vásárolni a városba a barátaimmal, elvegyülni a többi vendéggel mikor eszek, és moziba menni normálisan. Normálisan akartam szerelmes lenni (nevet). Nehezen változtam, így végül egyre szidtak a barátaim hogy "viselj már napszemüveget" és "ne viselj már ilyen feltűnő ruhákat, túl sokat mozdulsz ki". Ez még mindig nem változott (nevet).
Nos, az emberek a nevemen szólítottak és kezet akartak rázni velem. A lehetőség nőtt, és a "Koda Kumi" név egyre többet jelent meg a magazinokban és az újságokban. Megnyertem a "Best Jeanist Award" és a "Nail Queen Award" díjat. Az emberek gyakran mondták nekem "Ez egy soha nem látott ero-kakkoi". Tudtam a fejemben, hogy a figyelemfelkeltés boldoggá tesz, de belül azt gondoltam " Koda Kumi igazán nagyszerű~" mintha nem én lennék, hanem egy másik személy.
Nem tudom ezt jól elmagyarázni, de... nem éreztem igazinak. Így a privát életemet is feltártam habozás nélkül. Ah, de ez nem sokat változott (nevet).
Olyan helyzetben voltam, melyben a lányok másolják a stílusom mint az "amuraa" és a "shinoraa" és ez igazán lenyűgöző élmény volt. De, így visszanézve, csak egy dolgot bántam meg... Hogy a nevem nem "ero-kakkoi"-s (nevet).
Például, "kumiraa" vagy "kuuraa" vagy "koudaraa"? Itt volt az esély hogy feljegyezzem a nevem a történelmi könyvekbe, de elszalasztottam (nevet).
Év: 2007
Nem akarok elhalványulni mikor az ero-kakkoi megszűnik.
Harcolni akarok úgy, hogy megmutatom az igazi tehetségem mint művész.
Ugyanakkor mikor boldog voltam a figyelem miatt, a gondolat, hogy "Azt akarom hogy ismerjék fel a művész Koda Kumi-t." egyre erősebb lett.
Számtalan alkalommal mondtam már, de.... könnyen aggódni kezdek és gyáva vagyok (nevet). Akkoriban a barátaim gyakran kérdezték tőlem: "Kuu, nincs miért aggódnod, mindig azt mondod 'mit kéne tennem, mit kéne tennem' , miért csinálod ezt?" Jól voltam mikor elfoglalt voltam és sok dolgom volt, de mikor otthon voltam és nem kellett semmit sem csinálnom, öntudatlanul is elkezdtem mondogatni 'mit kéne tennem?'... Így voltam 2007-ben.
A félelem mögött volt:
"Az embereknek nem lesz elegük belőlem?"
"Valamit tennem kell!!"
Amióta eldöntöttem hogy énekes akarok lenni, mikor értékeléseket kapok, a gondolat, hogy " Olyan számokat akarok énekelni amik megmozgatják az emberek szívét" mindig bennem volt. "Tényleg ezt csinálom?" Gyakran aggódtam a semmin vagy hogy az nem az igazi én.
Mintha a szorongásra egy reakció lett volna, a gondolat, miszerint "El akarom érni az embereket nem csak az ero-kakkoi-val, hanem a művésszel, a szórakoztató Koda Kumi-val" egyre erősödött. Ezért énekeltem a zenekar mögött a Premium Limited Live In Hall-on a munkám során először. Felléptem a rock fesztiválon, a Summer Sonic '07-en. A munkatársaim ellenkezése ellenére, felléptem veszélyes mutatványokkal a 2007 Black Cherry Tour-on... Egyik kihívást csináltam a másik után.
Ezek a tapasztalatok lehetővé tették számomra, hogy művésszé fejlődjek. Kezdve az 'ai no uta'-val, tudtam 'belül hagyni' sok jó dalt és előadást. Éppen ezért, a 2007 Black Cherry Tour a kedvenc túrném. Az ezt követő túrnéim nem igazán tudták felülmúlni ezt... Ez tényleg bosszantó (nevet). Az első alkalom, mikor úgy éreztem "Felülmúltam!!" az a 2010 UNIVERSE Tour-on volt.
Mert habozunk és aggódunk,
Képesek vagyunk a növekedésre.
Úgy érzem hogy a 2007-es évem során erősen ezt éreztem.
Év: 2008
Nem szabad elfelejtenem.
Nem szadab tettetnem hogy ez sosem történt meg.
Tény, hogy megbántottam sok embert
Még mindig áthatol a szívemen most is.
Az élet nem mindig szép.
Mindenki megtapasztalja a hullámokat lent és fent az élete során. És... én sem vagyok különb. Meggondolatlanul csak futottam, mikor rájöttem hogy az álmom valóra válik, énekes lehetek. Abban a pillanatban, mikor azt gondoltam "Az álmom végre valóra vált" mindent tönkretettem a saját szavaimmal.
Visszaemlékezni arra az időre, hogy őszinte legyek, még mindig nehéz. Én vagyok az aki megbántott másokat, mégis mikor megpróbálok beszélni róla....az én...könnyeim elkezdenek folyni. Nem azért hullajtom a könnyeim mert a felfüggesztés nehéz volt, hanem mert fáj hogy megbántottam rengetek nőt a szavaimmal, pedig nem akartam. Mit csináltam? Úgy kellett volna dolgoznom hogy közben végig ezt gondolom " Bátorságot és álmokat akarok küldeni a zenémmel". Szánalmas voltam. Hogy tehettem ilyet azokkal az emberekkel akik bíztak bennem és támogattak...
Abban az időben rájöttem hogy éretlen és szakszerűtlen voltam. Sok ember előtt álltam és beszéltem. Nem gondoltam a felelősségre és a hatalomra ami a pozíciómmal jár. De ugyanakkor féltem a felelősségtől és a hatalomtól. Ez rendben volt a fiatal énem számára hogy újra kiálljak az emberek elé a jövőben? Nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát? Féltem, nagyon féltem... Folyton csak azt gondoltam " El akarok dobni mindent és elfutni".
Ijesztő emberek előtt beszélni.
Ijesztő a színpadon állni.
Ki akarok lépni Koda Kumi szerepéből.
De úgy döntöttem előre lépek, köszönhetően az embereknek akik vártak rám anélkül hogy visszavitték volna a túrné jegyet, köszönhetően a meleg szavaknak a rajongóimtól és köszönhetően a támogatásnak, amit a körülöttem lévő emberektől kaptam. Sok ember elhagyott a tetteim miatt, de voltak akik még mindig hittek bennem és nem engedték el a kezem. Ha azokat az embereket elengedtem volna, megbántottam volna őket megint. El kell viselnem és továbbmennem azokért az emberekért, akik várnak rám. Így éreztem.
A felfüggesztésem után, rögtön elkezdtem az előkészületeket a 2008 Kingdom Tour-ra. Bár eldöntöttem hogy továbblépek... tényleg ijesztő volt színpadra állni.
Számtalan alkalom volt, mikor nem tudtam énekelni
És meg kellett szakítani a próbákat.
Számtalan alkalommal álmodtam hogy csak néhány ember lesz ott
A nagy arénában...
Nem tudtam ezt leállítani az első előadásig.
Az első nap mikor színpadra álltam, tele voltam szorongással. Még mindig emlékszem a hangra amit a közönség adott.
Ez még mindig elég félelmetes számomra
Hogy megnyissam az érzéseim
Mások előtt.
Mikor megkérdezték "Fogsz beszélni a felfüggesztésedről?" , hogy őszinte legyek, egy kicsit meginogtam. De úgy gondoltam "Nem tehetek úgy mintha meg sem történt volna." "Beszélnem kell róla."
Nem felejthetem el.
Nem tehetek úgy, mintha meg sem történt volna.
Beszélnem kell anélkül hogy elfutnék
Míg szembenézek a közönséggel.
Sok embert megbántottam. Foglalkoznom kell a felelőséggel.
U.i.: 2008-ban Koda Kumi egy rádió műsorban ezt nyilatkozta: "A nőknek 35 éves kor felett elrohad a magzatvizük, így azt ajánlom legyen gyerekük 35 éves koruk előtt." Mivel vita volt emiatt, a promóciók és a fellépések leálltak. Így Kumi bocsánatkérésképp 2 hónapig eltűnt a média elöl.
/Japánban ez egy bocsánatkérő szokás./
/Japánban az alacsony születési szám és az előrehaladott anyai életkor nagyon érzékeny téma./
Év: 2009
2 hosszú év telt el
Mielőtt a gyáva önmagam
Elfuthatna újra.
Ez durva tőlem, hogy a munkatársaim és a rajongóim folyamatosan a negatív érzéseim látják.
"Gondolkodj pozitívan"
"Szedd össze magad és haladj előre"
A fejemben ezt gondoltam "Bele kell adnom az egész önmagam"
De a tetteim elmaradtak. Így telt 2009.
Bármikor, mikor próbáltam csinálni valamit, azt gondoltam:
"Nem fognak leszidni ha mutatós fellépéseket csinálok?"
"Nem fogok hibázni?"
"Senki sem fog elfogadni, vagy igen?"
Ezekkel a félelmekkel volt tele a fejem, és inkább csak védekeztem.
A környezetemet néztem.
Fellépni élő közönség előtt különösen ijesztő volt......
"Ha van 100 ember aki utál, van még 100 ember aki szeret"
Bár ezeket a szavakat ismételgettem magamnak... Aggódtam az emberek reakciója miatt.
Teljesen leálltam
Mert féltem hogy hibázok.
Mikor sorba állítottam a CD-imet abban az időben, tisztán láttam az érzéseim. A színek halványak és nem volt ott erő. Ahogyan én akkoriban keresztül mentem a dolgokon... a termékeim igazán őszintén mutatták. De mikor a 10. évem elkezdődött, eldöntöttem: "Nem lesz jó ha ilyen maradok!! Elkezdek futni, anélkül hogy félnék hogy elesek!!" A Can we Go Back volt az a szám ami ezt a döntésemet mutatja.
Koda Kumi az egyedi "agresszív" hangokról és előadásokról volt híres. Gyakran írtam dalszöveget pozitív üzenettel, de álmok és bátorság, mint téma, miatt ezt énekeltem "Erősebbé váltam" és a saját gyengeségemről írtam első alkalommal... Úgy érzem sikerült visszaszereznem a bizalmat és a stílusomat ezzel a számmal.
Év: 2010
Koda Kumi 10 évig tartó utazása tele volt hullámvölgyekkel. Mikor végre úgy gondoltam "Az álmomat élem" minden kicsúszott a kezeim közül... Így folytatódott a valóság.
Mikor gondatlanságból az álmom felé rohantam, habozás nélkül hittem benne, hogy "amíg nem adom fel, az álmom valóra fog válni!!". Mikor depressziósnak éreztem magam, pozitív szavakat ismételgettem magamnak és így képes voltam előre haladni ismét. Kétségbeesetten futottam előre anélkül hogy összetörtem volna.
Sok embernek van egy elképzelése Koda Kumi-ról, hogy ő egy erős nő és sosem adja fel, igaz?
De nekem is van sok gyenge és szánalmas oldalam.
Számomra a "szórakoztatás" azt jelenti, hogy "álmokat adni az embereknek". Ezért Koda Kumi sosem mutathatja a gyenge és szánalmas oldalát. Még mindig így érzem. Hezitáltam beszélni a saját gyengeségemről, aggódásomról és küzdelmeimről ebben a könyvben, mert úgy hittem "Nem fogom összetörni ezzel mindenki álmát?"
De, tudod, azáltal hogy felfedem az igazi önmagam...
"Koda Kumi mindent belead, bát ő fél, nem igaz?"
"Ez a gyáva ember még mindig mindent beelad, nem így van?"
Azáltal, hogy felfedtem az utat amit megtettem, még mindig tudok álmokat és bátorságot adni az embereknek, ugye?
Így kezdtem el gondolkodni:
A jelenlegi önmagam, aki szembenézett sok kudarccal és aki rengetegszer hibázott az elmúlt 10 évben, küldhet pozitív üzenetet az álmokról, igaz?
Az elmúlt néhány évben, gyáva lettem és úgy éreztem hogy olyan helyen vagyok, ahol el vagyok zárva mindneki mástól. "Közel akarok kerülni mindenkihez, azzal, hogy bátran megosztom az igazi érzéseim. Sokkal közelebbről akarok énekelni mindnekihez." Ezek az érzések lettek bezárva ebbe a könybe.
Mikor visszanézek erre a 10 évre, csak azt mondhatom " ez egy jó év volt!!" 2006-ban és 2007-ben. Több nehéz időszakom volt mint jó, de most úgy gondolom így sokkal jobb.
Az, hogy valóra váltsd az álmaid, sok időt vesz igénybe. És sok erőfeszítésre van szükséged ahhoz, hogy ne veszítsd el az álmod ha már egyszer megszerezted... Amit nem tudtam mikor 18 éves voltam az az, hogy: "Az élet nem mindig móka, de ha elmész ilyen messzire, megtudod. Ezért kérlek légy magabiztos." Ez a gondolat ösztönöz most engem így 28 évesen.
Az élet hullámvölgyökkel tanított meg engem ragyogni és énekelni még egyszer újra.
Nevetni velem a vidám időkben, és sírni velem a nehéz időkben... Amikor a boldog és a szomorú idők felhalmozódtak, a dalok mindig felhangzottak bennem mélyen. Voltak idők, mikor úgy sújtott az élet, hogy nem tudtam visszaállni, de azzal, hogy énekeltem a dalaim amik eszembe juttatták "Mindenkinek bátorságot akarok küldeni" meg voltam mentve.
A dalaim is lassan változnak, de biztosan, ahogy több tapasztalatot gyűjtök. Így nem tudom milyen fajta zenét fog énekelni Koda Kumi a jövőben.
De egy dolgot tudok:
"Folytatni akarom az éneklését a dalaimnak, amikhez hozzá van csatolva a "boldogság" és a "szomorúság" amely jelen van az életünkben." Ez a változatlan álmom.
Hiszek abban, hogy a könnyeim és a mosolyaim biztosan felépítették a hídat a jövőmhöz!!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
